Salgó várát valamikor a 13. század végén, vagy a 14. század elején építették.

Salgó várának alapját egy 625 méter magas sziklacsúcs adja, melyet zsákként egymáshoz préselődő bazaltoszlopok alkotnak. A keskeny sziklagerinc legmagasabb pontján épült a 7,5 x 9,5 méteres külső méretű, de közel 2 méteres falvastagságú, téglalap alaprajzú torony. Ehhez kapcsolódott kezdetektől fogva a keskeny, közel 30 méter hosszú, íves alaprajzú, a sziklagerinc mentén körülfalazott várudvar.



Salgó azon ritka erősségek sorát bővíti, ahol feltételezhetően sosem állt egymagában a torony, a várudvarral mindigis szerves egységet alkotott. Ezt nem csupán keleti sarkainak jellegzetetes lekerekített formája bizonyítja, hanem az is, hogy az északnyugati sarkon úgynevezett bekötőkövek állnak és jelzik a torony és a várfal egykorúságát. Északi falában állt valamikor az az egyszerű csúcsíves, kőkeretes, keskeny várkapu, melynek ma pontos másolatán keresztül lehet belépni a felső várba. (Az omlásrétegben megtalált eredeti homokkő darabok nem voltak visszaépíthetőek egykori helyükbe, a küszöböt leszámítva.) Eredetileg a keret egy vastag fa ajtót foglalhatott magába.



Úgy tűnik, hogy kezdetben a falazott udvaron belül nem voltak gazdasági vagy lakóépületek, legalábbis maradványaikat nem találták meg a régészek. A várfal egykori magasságát sem ismerjük, s ugyanez vonatkozik a vártoronyra is, melyből csak a legalsó szint falcsonkjai maradtak ránk.

A ma látható, tetővel fedett falkoronák már a két világháború között épített kilátóból származnak. Az ásatást vezető régész, Feld István nem tudott biztos magyarázatot adni arra, hogy az udvar felőli, nyugati falban meglévő nagy áttörés (melyre 1938-ban minden alap nélkül egy sematikus, csúcsíves bejáratot építettek) egy korai ajtó helye volt-e, vagy egy késő-középkori utólagos átalakítás eredménye. A legtöbb hasonló toronynál a bejárat általában az első emeleten volt. A legtöbbször börtönnek használt földszinti térbe gyakran csupán a gerendafödémbe vagy a boltozatba vágott nyíláson át lehetett bejutni. A legkorábbi bővítés a torony alatti vízgyűjtő ciszterna lehetett, mely az egyik legfontosabb eleme volt minden hegyi várnak. Nem csak szomjuk enyhítésére gyűjtötték a vizet, legfőbb szerepe a váratlanul fellobbanó tüzek eloltásában volt. Salgón, akár a többi várban a kövön kívül a legfőbb építőanyag a fa volt és a kiszáradt faszerkezet egy pillanat alatt lángrakaphatott és megfelő mennyiségű víz, illetve jól megszervezett oltás nélkül órák alatt porig éghetett.



A 15. század utolsó évtizedeiben, és a 16. század elején került sor a vár jelentősebb bővítésére (a Szapolyai-birtoklás alatt). Ekkor emelték az alsóvárat a hegycsúcs nyugati pihenőjén, valamint a korai vármag addig nyitott udvarrészét is lakószárnnyal építették be.

Az, hogy a birtokos nem itt lakott, természetesen nem zárta ki, hogy új lakóépületeket emeljenek, hiszen a vár urát képviselő várnagy rendszerint a várban tartószkodott, az őt megillető körülmények között. A termények tárolására is minden bizonnyal felmerült egy raktárakat, istállókat magába foglaló alsóvár iránti igény.

A magas sziklagerincet elfoglaló felsővárat egy jóval alacsonyabb szinten, mintegy félkörívben körülölelő alsóvár külső falát már javarészt feltárták, de építésének idejére a 2002. évi ásatások eredményei adtak támpontokat. A fal nyugati oldalán belül egy vastag földréteget határoztak meg, melyet a fal megépítését követően egy természetes sziklahasadék feltöltésére hordtak oda. Itt találták meg a régészek (sok kerámia mellett) I. Ferdinánd 1528. évi ezüst dénárját. Mindezeket összevetve Feld István megállapította, hogy az alsóvár jelenlegi külső falának építésére csak a Szapolyai-birtoklás után kerülhetett sor.



Szintén a 16. században épülhetett a sziklagerinc délkeleti oldala, azaz a korai nagy torony alatt felépült, hatalmas 14 x 15 méteres külső méretű, ötszögű ágyútorony, mely hegyével a felvezető út felé néz. Együtt épülhetett azzal a nagy vízgyűjtővel, mely az alsóvár keleti részét zárta le.

Már korábban is sejtették a szakemberek, amit a 2002-es ásatások megerősítettek, hogy az alsóvárat nem csupán egy várfal alkotta, hanem annak belső oldalához kapcsolódtak épületek is. Ezek keleti része (pl. a várudvar alá mélyülő pincetér) talán egyidős lehet a várfallal, akárcsak a patkóformájú alaprajzot mutató, már a hegyoldalba épített toronyépítmény.



Az ettől délnyugatra eső, négy helyiségre tagolódó, szabályos téglalap alaprajzú épületszárny már egyértelműen a várfalépítést követő periódusba sorolható. A várfal belső oldalához ekkor itt egy vékonyabb köpenyfalat építettek, melyet a földszinten vékony téglából épített boltozat tarthatott.

A 2002-es feltárás során a felsővár pusztulási rétegeiből és a korábbi ciszterna betöltéséből, majd az alsóvár keleti részéből zöldmázas és mázatlan kályhacsempék kerültek elő. A kályhacsempéken Szent Pétert, Szent Pált, Szent Imrét és Ábrahámot, illetve országcímert tartó angyalokat ábrázolták a korabeli mesterek. Talán a 15. századból származhatnak (sajnos reneszánsz kályhacsempéink pontos datálása még nem lehetséges).

Az alsóvár téglalap alaprajzú épületszárnyának törmelékei közül nagy számban kerültek elő egyszerűbb reneszánsz profillal tagozott, homokkőből faragott ajtó- és ablakkeretezések darabjai is.

2005-ben a 6. alkalommal kezdték meg az ásatást Salgó várában, ismételten Feld István vezetésével.

Bővebben lásd Feld István munkáit.

Forrás: Salgóvár.hu

Magyar-régész.lap.hu | Várépítészet.lap.hu