Ahol a Sajó folyó végleg kiszabadul a hegyek szorításából, és széles kanyarulatokkal igyekszik az alföldi rónaság felé, ott található Ónod települése. Napjainkban csendes község, lakossága békésen éli a mindennapjait. A közeli autópályán elsuhanó személygépkocsik utasai nem gondolnak rá, hogy réges-régen, oly sok évszázada már milyen öldöklő csatát vívtak a napjainkban búza és kukoricatáblákkal tarkított síkságon. Az 1241 áprilisában lezajlott kétnapos csatában Árpád-házi IV. Béla magyar király serege súlyos vereséget szenvedett Batu mongol kán könnyűlovas hadaitól.  Csak a következő esztendőben szabadult fel az óriási véráldozatokat hozó ország a megszállástól, miután a tatárok kivonultak a Kárpát-medencéből. Az uralkodó levonta a tanúságot az eseményekből, miszerint csak a néhány erődített helyszínen tudták magukat sikerrel megvédeni a keresztény lakosok. Így parancsot adott a királyi tisztségviselőknek, gazdagabb nemzetségeknek, hogy birtokaik védelemre alkalmas pontjain várakat emeljenek, hol vész esetén menedéket lelhetnek.

A XIII. század végére már számos vár emelkedett a Magyar királyság területén. Leírásunk tárgya, az ónodi vár azonban nem tartozik eme klasszikus várépítési korszakba. A napjainkig fennmaradt oklevelek szerint a jobbágyfalut 1356-ban adományozta Nagy Lajos király az udvari köréhez tartozó Czudar Péternek és fivéreinek. A nagyúr parancsára kezdtek itt kialakítani egy erődített szállást, amely a következőkben birtokközpontként szolgálta a családot.

Az évek óta folyó ásatások eredményeit összevetve a levéltári kutatásokkal, lassan kialakul a kép, hogy milyen lehetett a Czudar család kezén lévő korai vár. A földesúr kisajátította a jobbágyfalu kőből emelt plébániatemplomát, amelyhez vaskos tornyot emeltetett. Azonban nem kért várépítési engedélyt az objektumra, aminek tulajdonjogáért Péter úr 1394-es halála után a leszármazottai perrel támadtak egymásra. Csak Luxemburgi Zsigmond király idejében, 1413-ban sikerült az újonnan emelt erődítményre okleveles jóváhagyást elnyerniük. Az utódok folytatták a nemesi rezidencia bővítését, egy 39 x 39 métert magába foglaló, belsőudvaros, kétszárnyú lakóépülettel, aminek árkait a közeli Sajó folyóból töltötték fel vízzel. Összességében jelentős mértékű építkezések történtek, mert a következőkben a Czudar főnemesi család innen vette nemesi előnevét. Bár más váruradalmakkal is rendelkeztek, lent délen Szlavóniában és fent északon Makovica várával, mégis itt tartózkodtak előszeretettel. Nem számított katonai szempontból fontosabb várnak, csak, mint a környékbeli jobbágyfalvakat összefogó uradalmi központ szolgálta földesurait. 1470-ben a Czudar főnemesi család férfiágon kihalt. Ónodi birtokuk több kézen is megfordult, mígnem1516-ban az ország legnagyobb mágnásai közé tartozó Perényi Imre nádorispán szerezte meg. Nagyszabású építkezéseiről szerencsére bőséges feljegyzés maradt fenn egy számadáskönyvben. A munkálatok azonban elsősorban a lakóhely komfortfokozatának emelését szolgálták és nem a védelemét. A napfényre került ablak és ajtónyílások alapján az akkori időszakra oly jellemző reneszánsz ízlésvilág szerint kialakított palotát kell elképzelni. A régebbi épületeket gyakran a járószintig visszabontották, csak a pincéket hagyva meg raktározási célokra. Az erős kőfallal oltalmazott várba a déli oldalon, egy magas kaputoronnyal és felvonóhíddal ellátott bejáraton keresztül juthattak be.

A XVI. században bekövetkezett Magyarország romlása, a mohácsi síkon csatát vesztő Jagelló II. Lajos halálával a főnemesség két pártra szakadt. Míg egyesek Szapolyai János erdélyi vajdát, addig mások a nyugati segítségben bízva Habsburg Ferdinánd osztrák főherceget kiáltották ki a magyarok királyává. Ónod akkori földesura, Perényi Péter koronaőr Jánost támogatta, de zempléni birtokain önálló tartomány kialakítására törekedett. Központjának Sárospatakot szemelte ki, ahol egy dombon vaskos lakótornyot és palotát emeltetett, majd várfallal övezte a település egy részét.

Ónod szerepe így lecsökkent, bár 1542-ben ide hívta össze Perényi Péter a felső-magyarországi vármegyék gyűlését. Két esztendő múltán a portyázó törökök perzselték fel a lakóházakat, nagy kárt téve emberéletben, elrabolva a jószágállományt. Talán ennek köszönhető, hogy a földesúr rádöbbent, az elavult védőművekkel rendelkező várának modernizálása halaszthatatlanul sürgőssé vált. Bár nem maradtak fel róla adatok, de a belső lakóépületet szabályos négyzet alakban körülvevő várfal és annak sarkain felhúzott kisméretű ó-olasz típusú ágyúbástyák erre az időszakra utalnak. Így már viszonylagosan korszerű, nagyobb létszámú helyőrséggel tudták ellátni, amely ágyúk segítségével már sikerrel tudott szembeszállni ellenséges támadáskor. A korabeli leírásokból ismert, hogy magát a mezővárost is palánkfallal kerítették körbe.

1567-ben örök nyugovóra helyezték Perényi Gábor bárót, akivel férfiágon kihalt a dúsgazdag főnemesi család. Birtokaik visszakerültek a királyi Kamara kezelésébe. Ónodba az uralkodó zsoldjában lévő vitézek vonultak be, akik gyakorta csaptak össze a környék lakosságát fosztogató török és tatár könnyűlovasokkal. Mint a felvidéki vármegyék kulcsának számító Kassa városát védő egyik végvár, fontosnak tartották a bécsi Haditanácsban. Számos nagyszabású tervet készítettek a modernizálására, amelyek azonban a valóságban kivitelezhetetlenek voltak. Jellemző az elvégezendő munka nagyságára, az új hatbástyás vár akkora területet foglalt volna magába, hogy a régi vár egyetlen új-olaszbástya udvarán elfért volna. Azonban a kivitelezést nem engedte meg a krónikus pénztelenség a kincstárban. Ami odáig fajult, hogy 1603-ban kénytelenek voltak zálogba adni az ónodi váruradalmat a Rákóczi famíliának. 1611-ből ismert a részletes inventáriuma {várleltára}, amikor az összeíró közegek részletesen végigvették az egyes épületeket, a bennük található felszerelési tárgyakkal. Néhány esztendő múltán a családtagok birtokosztályt tesznek rajta.

A XVII. században egyre nagyobb erővel törnek ki a Habsburg császári és királyi ház zsarnoki önkényuralma ellen indított támadások. Előbb 1605-ben Bocskai István, majd 1619-től Bethlen Gábor erdélyi fejedelem csapatai jelennek meg a környékén. Az ónodi helyőrség minden esetben önként kaput nyitott és csatlakozott hozzájuk. Járt a helyszínen és elkészítette ábrázolását Johann Ledentu hadmérnök is. 1639-ben az egri pasa jelentősebb sereggel támadt Ónodra. Fanatikus harcosainak sikerült áttörniük a palánkfalon, majd kifosztották és felperzselték a lakóházakat. A négybástyás magyar végvárral azonban nem boldogultak, rohamukat szapora ágyú és puskatűzzel verték vissza.
Ebből az időszakból ismeretes az utolsó nagyobb munkálatok ténye. Az északnyugati és délkeleti bástyák dongaboltozatot kaptak, míg a település felőli nyugati várfal mögött mintegy négy méter magas ágyúdombot alakítottak ki. Mivel erről volt várható a következő támadás is, ide összpontosították a lőfegyverek jelentős részét.
1671-ben csúfos véget ért a Habsburg Lipót császár ellen szőtt magyar főúri összeesküvés. A véres megtorlás azonban további ellenállást váltott ki, amelynek élére a tetterős Thököly Imre került. Katonai sikerei láttán a törökök szövetségesi segítségüket ajánlották fel. Ennek egyik eredményeként az ozmán csapatok által bevett ónodi erősségbe kurucok ütöttek tanyát. A Bécs alatt 1683-ban elszenvedett katasztrofális vereséggel azonban leáldozott a félhold harcosainak csillaga magyar földön. Velük bukott Thököly, akit a váradi pasa általi bebörtönzése után felkelői tömegesen hagytak magára.

Ónod várának végnapjai 1688-ban érkeztek el, amikor egy török sereg lerohanta és felgyújtotta. Többé nem állították helyre, elvesztette hadi jelentőségét. Falainak egy részét értékes anyagáért lebontották, míg az északnyugati részén egy téglából emelt magtárépületet húztak fel. Ez jól megfigyelhető a XIX. századi metszeteken. A közeli Sajó folyó áradásai okozták azonban a legnagyobb sérüléseit, a víz pusztító ereje nyomán az északkeleti bástya és falszakaszai dőltek le.
Sanyarú, magára hagyatott sorsának az 1985-ben elkezdett régészeti kutatás és helyreállítás vetett véget. Tomka Gábor régész és csapata, rövidebb-hosszabb kihagyásokkal, az anyagi lehetőségek által behatárolva de igyekszik feltárni a viharvert erősség múltjának részleteit. Nagyszabású tervek születtek a vár nagyközönség előtti méltó bemutatására, amelynek elérésével újabb történelmi műemlékünk menekülhet meg az enyészettől.

Irodalom:

Gerő László: Magyarországi várépítészet {1955}
Gerő László: Magyar várak {1968}
Gerő László: Várépítészetünk {1975}
Kőnig Frigyes: Várak és erődítmények a Kárpát-medencében {2001}
René BeBeau: Középkori magyar várak és várromok {2001}
Szabóky Zsolt: A Kárpát medence várai {1996}
Csorba Csaba: Regélő váraink {1997}
Kiss Gábor: Várak, várkastélyok, várhelyek Magyarországon {1984}
Borsod-Abaúj-Zemplén megye várai az őskortól a kuruc korig {2007}

Ónod község honlapja | Északivárak.hu